Magyar kalács-mítosz

Manapság, a gyorséttermek, konzervek, mélyhűtők világában az étkezés „kajálássá” fajult, még a magára adó bio-divat hódolóinak sorában is. A pazarló habzsolás után pedig fogyókúra következik, sokszor kondi-teremben – nem természetes munkával. Van mit enni többnyire, így az étel (étkezés) szentsége elhomályosult. Miért?

Gondoljunk bele: a budapesti flaszteren felnőtt fiatal el sem tudja képzelni már, hogy pl. a lakótelepük 7. emeletén élő, vidéken született nagyapa süldő legény korában még járhatott lobogós ujjú vászon ingben, bő gatyában! Hogy vidéken maga termelte az ennivalóját is, ahol ugyan minden bio volt – jobb esetben – de nem bőségben. Aki a faluban dolgozott, az Isten szabad ege alatt: az a déli harangszóra megemelte a kalapját, s leült a megbecsült ebédjéhez: keresztet vetve a maga termelte kenyérre, melyet megszegett. (Nem eldobálta!) Elképesztő, hogy mit változott az emberek sorsa 80-100 év alatt. Változott, de fejlődés-e a városba kerülés, s ott az áruházak kínálata? Pár négyzetméter a panel emeletein – ha van mit enni – akkor sem a „hetedik” mennyország.

Bár lehet, hogy hajdan nem volt mindig esztétikusan megterített az az asztal, mégis szokás szabta rendje volt – tudatosan – az életnek. A magyarok a búzát is „életnek” nevezték, amiből sütötték a kenyeret. Olyan magból, amit maguk termeltek – és aratáskor a tenyerükbe morzsolva a szemeket, Jézus arcát vélték látni rajta a D-Alföldön. S ezt nem a templomban „tanulták,” hiszena biblia szövege nem szól ilyesmiről. Csak – az áldásért – asztalukhoz hívva hálásak voltak a teremtőnek azért, hogy élnek, s megadatott mindennapi kenyeük.

Maguk építették, szentélyként használhatták a házaikat – ha sárból-paticsból, vályogból is volt: a pitvar (ahol a házi tűzhely volt) boltívvel választotta el – mint a templomban – a szabadkéményes tűz-oltárt, égre nyíló kürtővel. Régen ennek a tűznek nem volt szabad kialudnia egész évben – csak nagypénteken oltották el, a gyász jeleként – hogy nagyszombaton szentelt tűzről gyújtsák meg újra az új tüzet otthon is. A tűzszentelést a templomon kívül végezte a pap, s a falu erről a közös máglyáról vitt haza parazsat, minden házba. Nagy szégyennek számított, ha ez a tűz kialudt volna. Lopva pótolták egy gyermekdal tanúsága szerint:

„Tüzet viszek, nem látjátok, ha látnátok, oltanátok…kiég a ruhátok!”

159 oldal

szerző: Makoldi Sándorné