Európa ura, Attila

Obrusánszky Borbála a magyar krónikai hagyományokra támaszkodva, továbbá latin és görög források alapján, lépésről-lépésre haladva kutatja, dolgozza, tárja fel, ezt a – legfinomabban fogalmazva – tabu-fejezetét a hun-szkita-magyar őstörténetnek.

Vajon miért van az, hogy a magyar krónikák történelmünk e fejezetét leíró részeit nem ismerik, nem kutatják, nem tanítják!

Tény, hogy dr. Obrusánszky Borbálát, a történészt, a kutatót a hiteles igazság feltárása vezérli, a valódi források és tényadatok alapján. A nyugati kultúrában és hagyományban Attilát „Az Isten ostora”-ként ismerik, és neve a barbarizmus és a kegyetlenség szinonimájává vált… Ez a kép is változni látszik, azon tények tükrében, amelyeket Obrusánszky Borbála kutatásai is alátámasztanak.

„Európában egyedül a magyarok a királyi szkíták és hunok közvetlen leszármazottai” – hangzott el egy németországi szkíta kiállítással kapcsolatban egy nyugati politikus szájából. Az állítás helytálló, ugyanis valóban mi őriztük meg ennek a több évezredes múltra visszatekintő, fejlett kultúrának a nyomait a népköltészetünkben, a jogszokásainkban, a népmeséinkben és a népdalainkban is. Atilla leszármazottai, a Turulnembéli magyar királyok udvarában, a régi regösök énekei alapján megírt történeti krónikákban pontosan feljegyezték, hogyan is kapcsolódunk az ókori eurázsiai, sztyeppei világ két vezető hatalmához, a szkítákhoz és a hunokhoz.

Egy nép sem tűnik el nyomtalanul, így a hunok is hátra hagyták emlékeiket. Az egyre több tárgyi, régészeti lelet mellett, krónikák is megőrizték a hunok, s benne Atilla király történetét. „A hunok nagy királya, Atilla halála után országa szétesik ugyan, de népének egy része, a székelyek ősei Dacia Alpestrisben – a mai Moldva és Havasalföld területén – telepednek meg, ahonnan majd Árpádék elébe menvén 890 körül kötnek szövetséget a visszatérő magyarokkal. Egyre többet tudunk meg erről a korról, azonban Atillát, a hunok nagy királyát, hogy milyen uralkodó, hadvezér, politikus és történelem formáló egyéniség volt, még mindig alig ismerjük”.

273 oldal

Obrusánszky Borbála