Letagadott eleink, a szkíták

Magyarságtudományi füzetek – kisenciklopédia 3.

Szerkesztette, összeállította: Pápai Szabó György

Szkíta olvasókönyvünk egy nagy múltú, hős népnek állít emléket, amelyik ott bábáskodott az emberi civilizáció és kultúra bölcsőjénél. Krónikáink, gesztáink, régi történetíróink vallották az úgynevezett „szkíta-hun-avar-magyar folytonosságot”, vagyis közös eredetünket e titokzatos, s ősi múltunkhoz ezer szállal kötődő, velünk letagadhatatlan fizikai-lelki-szellemi kapcsolatban lévő néppel. Ezt a dicső, ősi múltat kellett hát eltakarítani az útból, s ezt a mítoszok és héroszok koráig nyúló nemzeti gyökérzetet elvágni, hogy a magyarellenes politikai tényezők a több ezer éves, nemzedékről nemzedékre átörökített eredettudattól megfosszanak bennünket a halszagú finnugor rokonság érdekében.  

A jeles közéleti férfiú, politikus, Werbőczy István (1458 körül-1541) híres „Hármaskönyvében” írja:

“Az erdélyi scíthákról, a kiket székelyeknek hívunk
Ezenkívül vannak az erdélyi részekben a scíthák, kiváltságos nemesek, a kik a scítha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetelétől származtak el, a kiket mi romlott néven <<siculusoknak>> nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban a legjártasabbak…” (Werbőczy TRIPARTITUM, III. rész, 4. czím)

A füzetben olyan jelej kutató írásait olvashatjuk, mint Dr. Bobula Ida, Zajti Ferenc, Dr. Aradi Éva, Grandpierre Attila, Tóth Zoltán József